"I will be on television!!!"

(halad előre a metrókocsiban új és új utasokhoz fordulva a Requiem egy álomért középkorú asszonya testhez simuló piros ruhájában, közvetlenül mielőtt az ideggyógyintézetbe szállítják).

A Tanítvány és a Mester telefonoznak.
A Tanítvány harmincöt éves, a Mester tizenegy.
A Tanítvány környezeti közgazdász, a Mester az ötödik á-ba jár. A Telekibe, Kelenföldön.
- Úgy izgulok - mondja a Tanítvány.
- Ó, akkor izgulj - mondja a Mester. - Csak türelmesen izgulj. Ne akarj rajta minél előbb túl lenni, mert akkor csak elrontod, és nem azt mondod, ami éppen jön.

Tegnap felhívott Vercsike, unokahúgom, kiskorú K. Veronika, a nagykorú P. Ágnes lánya. A tárgyra tért: régen látott, és hiányzok neki. Elővette és sorra kirakta maga elé a plüssállatokat, amiket tőlem kapott. A hosszúszőrű mammutot, a sokszínű kacsát, a tutyát és még egyet, amire nem emlékeztem. A mammut nevére viszont ő nem emlékezett, hogyan hívta: Szöszmösz. Elolvadtam persze, és elmondtam neki, amit pár órája tudtam meg, hogy ma fél hatkor felvétel, holnap fél tízkor adás. Erre a kis raccsolós hangján (pedig rendesen járt logopédushoz) csacsogva pár mondatot mondott, mire részint leestem a székről, részint megvilágosodtam.

Jöttem ki a Szabadság térről, megvolt megvolt, gyönyörűre sminkelt a sminkes, a Rózsa Péter semmit nem volt bunkó hanem okos és érzékeny, és olyan jó volt vele beszélgetni hogy el is felejtettem hogy vesznek, és elömlött rajtam a felszabadultság és hurráhurrá.
Sugárzó mosollyal úsztam el az ellenőrök sorfala előtt felmutatva jógabérletemet.

M2, Kultúrház, október 26. péntek 21:20.