Április 3-án csütörtökön este fél 7-kor az ELTE Lágymányosi campusán
Éghajlatváltozás és kibocsátás-kereskedelem: tévhitek és tanulságok
Meg tudjuk állítani, vagy alkalmazkodnunk kell hozzá?
Mi okozza, és mi állíthatja meg? Kísérletek és kezdeményezések - a megállítására? (lehet? érdemes?) - alkalmazkodásra? (mivel jár?)
Környezeti, gazdasági, társadalmi vagy politikai kérdés?
Egyáltalán létezik-e, és tényleg ennyire fontos?
Kibocsátás kereskedelem - már a levegőnket is eladjuk, hogy mások tovább szennyezhessenek?
A fejlett és a fejlődő országok szerepe. Mit tehet és tegyen egy tízmilliós európai ország?
Milyen hatással lesz - a politikára, a villanyárakra, személyes életünkre és fogyasztási szokásainkra?
Előadó, majd beszélgető: Pogány Anikó
volt erőmű stratégiai igazgató és a Környezetvédelmi Minisztérium vezető tanácsosa, jelenleg az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény alatt működő szakértői munkacsoport tagja
A pontos helyszín:
ELTE Lágymányosi Campus 1/A épület (Északi tömb), -1 szint, a TÁTK könyvtár előtt
Akit érdekel, szívesen van látva!
2008. március 28., péntek
2008. március 26., szerda
Holland útibeszámoló türelmeseknek
(mert hosszú, de érdekel, mit szólsz hozzá... úgyhogy megköszönöm, ha megírod)
(első élményömlés)
Hóesés, hallgatag fenyőfák és a nemzeti park bölényei, a rengeteg és még annál is több bicikli, a férfimodell kalauzok, a házak barnásvöröses téglái szépen, sorban, rendezetten. A Rijksmuseum (Amszterdam egyik legjobb helye) festményein a színek és a fények, az az isteni sajt a reggelinél ami különböző érleltségi fokokban kapható, féléves léptetésekkel kétévesig megy el és 9.75 eurónál kezdődik, szauna, lubickolás. A rengeteg vonatozás. Egy jó megbeszélés a legelején (2.5 órányi munka), tettjel nélküli hányásszag az amszterdami hostelben, eső, eső, eső, szél, szél, szél, hadakozás kiforduló esernyőkkel, éjszaka bőrigázás. Valószerűtlen városkép, csatornák és téglaházak, valószerűtlen élet, bicikli nagykabátban, gyerekkel, tűsarkűban, bárhogy. Valószerűtlenül tiszta levegő, ami csak a ferihegyi leszálláskor tűnik fel. Virágboltok, sárga tulipán. Nagyvonalú emberek nagyvonalú nyugalommal.
Nemzeti park, Veluwezoom (ilyen nevek vannak) Arhnemtól délre
Ezek szerint - máshol - lehet más a világ, és a morfondír, hogy miért lettek ők olyanok, amilyenek, bár meglepett rájönni, hogy Budapest sem annyira más, ha más szemmel nézem.
(rólam)
Megérkezéskor a szokásos extázis, megrészegít, hogy ura vagyok az életemnek, az idő adott, de hogy térben hol leszek, az az én döntésem.
Kellenek pillanatok, amikor az ember megéli a szabadságát, akár jobban is, mint ami akkor valójában valóságos. Mert a határok tágulnak, velem együtt növekednek és mennek odébb, ha tudok menni utánuk és beleállni abba, ami épp akkor lehetségessé válik. A korlátok egy időre eltűnnek, szabályozott és rendezett módon egy új darab világ kapcsolódik hozzá az életemhez. Az újdonság aztán az immár megújult régi részévé válik, belesimul és hozzárendeződik, a keretek újra feltűnnek, de egy kicsit ismét tágabb lett a lakás, több a levegő.
A nyelv is segít a törlésben és megújulásban, átmos, ahogy szlalomozok a nyelvek között, segít új módon viszonyulni és kikényszeríti a más keretek közt gondolkodást.
Mennyire más most, mint augusztusban, Brazíliában. Akkor jófej fiatal utazónak akartam tudni magam, büszke voltám rá, hogy megállítottak a kábítószerellenőrök. Most nem érdekel, mit szólnak hozzám, a hányássszagú hostelben vagy a jó szállodában.
Ellekom egy kis falu a nemzeti park határán. Temetőjében egyetlen zsidó sírkő. 1942-ben haltak meg mindhárman.
(morfondír és a történelem alakító ereje, ahogy a múzeumokban láttam)
Pragmatizmus, ez egészen biztos az egyik vezérlő elv. A legsikeresebb kereskedőnemzet egyike (Rotterdam máig a világ legnagyobb kikötője), azt pedig másképp nem lehet. Amikor a bős-nagymarosi (máig sikertelen) rendezésen dolgoztam, akkor gondoltam, hogy mi, magyarok gyakran az elveinket védjük és nem az érdekeinket. A Rijksmuseumban a münsteri békének külön terem van szentelve, amikor 1648-ban a hét németalföldi tartomény megegyezett a spanyol királysággal függetlenségükről. Külön festmény a procedúra minden állomásáról. Négy négyzetméter az aláírásról, a delegátusok egymással szemben, a katolikus spanyolok a feszületre és a Bibliára esküsznek, a protestáns hollandok két ujjukat emelik a magasba: nincs más, csak a lelkiismeret. Újabb vászon az azt követő ünneplésről. Külön vitrinben az alkalomra akkor vert érme: "Pax una trumphis innumeris potior", Egyetlenegy béke erősebb számtalan győzelemnél.
A megszületni vágyó Hollandia a teljes XVII. századot végighadakozta, első felét a spanyolokkal (ezt zárta le a münsteri béke), majd a konkurens tengeri hatalom-jelölt angolokkal. A fő fegyvernem a flotta volt ennek megfelelően (a hajózás egyébként is elképesztő, akkor még nem volt gőzgép, vitorlákkal jutottak el Amerikáig és hajózták körbe a bolygót - megújuló energiaforrásokkal...). 1653-ban az angolok blokád alá vonták a holland kikötőket, mire nyolcvanéves háború tört ki. Számtalan tengeri csata, elképesztő, hogy nem sajnálták a hajókat, a kiállított makett minden kis darabja műremek, fafaragások, orrán kitátott szájú oroszlán bömböl, oldalain gazdagon megrakott elefántok vonulnak. És a festmény, ahol mindezek tömegesen állnak lángokban és pusztulnak el, emberek tűz és víz között vetik magukat a mélybe, a tűztengerből a hullámok közé.
A reflexió, a humor és az ezt kísérő önirónia ugyanolyan nélkülözhetetlen a valóságban való eligazodáshoz, a sikeres kapcsolatteremtéshez, együttéléshez és kommunikációhoz, szóval a világkereskedéshez, mint a másik elfogadása és a tolerancia. 1638-ban már vallási türelmet hirdettek teológusaik, és az 1614-es tündéri festmény, a Fishing for souls görbe tükre csúfondárosan mutat be mindenkit, katolikusokat és protestánsokat egyaránt, ahogy csónakjaikból buzgón sietnek a fuldokló lelkek önzetlen segítségére. Távolságot tartva, de mégis valami melegséggel közelíteni saját dolgainkhoz, nagy művészet.
Máshol kezdődött nekik a történelem és az európai fősodorba való bekapcsolódás, nekem erre az 1000 van begravírozva, Írországban is furcsa volt IV-V. századi kelta keresztes sírköveket böngészni. Mennyire más a kultúrtörténet fősodrában lenni, ahol megtörténtek azok az események, amiről a periféria történelemkönyvei csak szólnak. Itt akkor kezdődtek el igazán a dolgok, amikor II. Pippin frank király legyőzte a frízeket a VII. század végén, hatszázvalahányban.
(első élményömlés)
Hóesés, hallgatag fenyőfák és a nemzeti park bölényei, a rengeteg és még annál is több bicikli, a férfimodell kalauzok, a házak barnásvöröses téglái szépen, sorban, rendezetten. A Rijksmuseum (Amszterdam egyik legjobb helye) festményein a színek és a fények, az az isteni sajt a reggelinél ami különböző érleltségi fokokban kapható, féléves léptetésekkel kétévesig megy el és 9.75 eurónál kezdődik, szauna, lubickolás. A rengeteg vonatozás. Egy jó megbeszélés a legelején (2.5 órányi munka), tettjel nélküli hányásszag az amszterdami hostelben, eső, eső, eső, szél, szél, szél, hadakozás kiforduló esernyőkkel, éjszaka bőrigázás. Valószerűtlen városkép, csatornák és téglaházak, valószerűtlen élet, bicikli nagykabátban, gyerekkel, tűsarkűban, bárhogy. Valószerűtlenül tiszta levegő, ami csak a ferihegyi leszálláskor tűnik fel. Virágboltok, sárga tulipán. Nagyvonalú emberek nagyvonalú nyugalommal.
Nemzeti park, Veluwezoom (ilyen nevek vannak) Arhnemtól délre
A nemzeti park európai bölénye (EU) és annak bölénylepényei
Ezek szerint - máshol - lehet más a világ, és a morfondír, hogy miért lettek ők olyanok, amilyenek, bár meglepett rájönni, hogy Budapest sem annyira más, ha más szemmel nézem.
(rólam)
Megérkezéskor a szokásos extázis, megrészegít, hogy ura vagyok az életemnek, az idő adott, de hogy térben hol leszek, az az én döntésem.
Kellenek pillanatok, amikor az ember megéli a szabadságát, akár jobban is, mint ami akkor valójában valóságos. Mert a határok tágulnak, velem együtt növekednek és mennek odébb, ha tudok menni utánuk és beleállni abba, ami épp akkor lehetségessé válik. A korlátok egy időre eltűnnek, szabályozott és rendezett módon egy új darab világ kapcsolódik hozzá az életemhez. Az újdonság aztán az immár megújult régi részévé válik, belesimul és hozzárendeződik, a keretek újra feltűnnek, de egy kicsit ismét tágabb lett a lakás, több a levegő.
A nyelv is segít a törlésben és megújulásban, átmos, ahogy szlalomozok a nyelvek között, segít új módon viszonyulni és kikényszeríti a más keretek közt gondolkodást.
Mennyire más most, mint augusztusban, Brazíliában. Akkor jófej fiatal utazónak akartam tudni magam, büszke voltám rá, hogy megállítottak a kábítószerellenőrök. Most nem érdekel, mit szólnak hozzám, a hányássszagú hostelben vagy a jó szállodában.
Ellekom egy kis falu a nemzeti park határán. Temetőjében egyetlen zsidó sírkő. 1942-ben haltak meg mindhárman.
(róluk)
Szóval itt más a világ. Egy ország, ahol fél Magyarországnyi területen másfél Magyarországnyi ember él (16 millió a 43 km2-en). Ennek ellenére nincs milliónál nagyobb városa, és így nincs tömeg és nincs légszennyezés, ami Budapesten a két legvacakabb dolog. Kiegyensúlyozott az egész, erre tudatosan is törekednek: a főváros Amszterdam, a közigazgatási központ Hága, a legnagyobb kikötő Rotterdam, a legnagyobb egyetem Utrecht...
- Minden kalauz szabadidejében férfimodell, és angoltagozatos iskolába járt.
- A buszsofőr úgy néz ki, mint Sólyom László, csak jobban beszél angolul.
- Sajtnevű városokból sörnevű városokba lehet utazni (Amstel-Gouda, két euró kilencven.)
- A megbeszélést a világ legnagyobb emissziós tőzsdéjével egy pályaudvari bisztróban tartjuk. A vonat egyébként is központi helyet foglal el a hollandok életében (a másik a bicikli). Az egyik résztvevő Barbe, nagyon szimpatikus nő, a WWF holland irodájának (amely a világ legnagyobb nemzeti irodája) klímarészlegét vezette évekig. Ujján jegygyűrű, ugyanúgy mint Maximén, aki kétméteres szőke óriás magyar feleséggel. Mindketten nősek.
- Felszáll egy fülbevalós sokpiercinges gyerek, a seggén lóg a gatya mint itthon, az obligát lyukak is rajta, de kezében előkészítve a menetdíj, pontosan kiszámolva, hogy ne kelljen bajlódnia Sólyom Lászlónak a visszajáróval, akivel nevetve és tisztelettel elbeszélgetnek. Mindkettő polgár.
ház és fala
(morfondír és a történelem alakító ereje, ahogy a múzeumokban láttam)
Pragmatizmus, ez egészen biztos az egyik vezérlő elv. A legsikeresebb kereskedőnemzet egyike (Rotterdam máig a világ legnagyobb kikötője), azt pedig másképp nem lehet. Amikor a bős-nagymarosi (máig sikertelen) rendezésen dolgoztam, akkor gondoltam, hogy mi, magyarok gyakran az elveinket védjük és nem az érdekeinket. A Rijksmuseumban a münsteri békének külön terem van szentelve, amikor 1648-ban a hét németalföldi tartomény megegyezett a spanyol királysággal függetlenségükről. Külön festmény a procedúra minden állomásáról. Négy négyzetméter az aláírásról, a delegátusok egymással szemben, a katolikus spanyolok a feszületre és a Bibliára esküsznek, a protestáns hollandok két ujjukat emelik a magasba: nincs más, csak a lelkiismeret. Újabb vászon az azt követő ünneplésről. Külön vitrinben az alkalomra akkor vert érme: "Pax una trumphis innumeris potior", Egyetlenegy béke erősebb számtalan győzelemnél.
A megszületni vágyó Hollandia a teljes XVII. századot végighadakozta, első felét a spanyolokkal (ezt zárta le a münsteri béke), majd a konkurens tengeri hatalom-jelölt angolokkal. A fő fegyvernem a flotta volt ennek megfelelően (a hajózás egyébként is elképesztő, akkor még nem volt gőzgép, vitorlákkal jutottak el Amerikáig és hajózták körbe a bolygót - megújuló energiaforrásokkal...). 1653-ban az angolok blokád alá vonták a holland kikötőket, mire nyolcvanéves háború tört ki. Számtalan tengeri csata, elképesztő, hogy nem sajnálták a hajókat, a kiállított makett minden kis darabja műremek, fafaragások, orrán kitátott szájú oroszlán bömböl, oldalain gazdagon megrakott elefántok vonulnak. És a festmény, ahol mindezek tömegesen állnak lángokban és pusztulnak el, emberek tűz és víz között vetik magukat a mélybe, a tűztengerből a hullámok közé.
A reflexió, a humor és az ezt kísérő önirónia ugyanolyan nélkülözhetetlen a valóságban való eligazodáshoz, a sikeres kapcsolatteremtéshez, együttéléshez és kommunikációhoz, szóval a világkereskedéshez, mint a másik elfogadása és a tolerancia. 1638-ban már vallási türelmet hirdettek teológusaik, és az 1614-es tündéri festmény, a Fishing for souls görbe tükre csúfondárosan mutat be mindenkit, katolikusokat és protestánsokat egyaránt, ahogy csónakjaikból buzgón sietnek a fuldokló lelkek önzetlen segítségére. Távolságot tartva, de mégis valami melegséggel közelíteni saját dolgainkhoz, nagy művészet.
Máshol kezdődött nekik a történelem és az európai fősodorba való bekapcsolódás, nekem erre az 1000 van begravírozva, Írországban is furcsa volt IV-V. századi kelta keresztes sírköveket böngészni. Mennyire más a kultúrtörténet fősodrában lenni, ahol megtörténtek azok az események, amiről a periféria történelemkönyvei csak szólnak. Itt akkor kezdődtek el igazán a dolgok, amikor II. Pippin frank király legyőzte a frízeket a VII. század végén, hatszázvalahányban.
A kalauzokról nincs képem, sajna.
(foly. köv. , a Rijksmuseum képei még csak most jönnek)
ébredések
Utazásból hazatérve sok mindenre ráébred az ember, amit addig nem, vagy másképp tudott.
Ma reggel például a konyhában állva nyúltam a megszokott kis szivacs után, és ráébredtem, hogy hat napja nem mosogattam.
Mit mondjak, ki lehetett bírni.
Ma reggel például a konyhában állva nyúltam a megszokott kis szivacs után, és ráébredtem, hogy hat napja nem mosogattam.
Mit mondjak, ki lehetett bírni.
2008. március 20., csütörtök
Egyébként csak annyi biztos, hogy Hollandiába megyek.
Ma kérdezik, melyik városba. Mondom, nem tudom.
És tényleg. A cég Rotterdamban székel, a megbeszélés Utrechtben lesz, de lakjak Amszterdamban, mert az a jó.
Maxim, akivel dolgozom (kétméteres szőke - "kicsinek és feketének éreztem magam", foglalta össze madárcsontú barnahajú jógatanárom, hogyan érezte magát kint) egy munkanapja közben olyan természetességgel váltogat városokat, mintha azt mondaná, átugrik a Blaháról az Astoriára. Az az érzésem, országon belül metróval közlekednek, és a városok a megállók, Kecskemét - Debrecen viszonylatban.
Majd kiderül. Viszem a kispárnámat.
Ma kérdezik, melyik városba. Mondom, nem tudom.
És tényleg. A cég Rotterdamban székel, a megbeszélés Utrechtben lesz, de lakjak Amszterdamban, mert az a jó.
Maxim, akivel dolgozom (kétméteres szőke - "kicsinek és feketének éreztem magam", foglalta össze madárcsontú barnahajú jógatanárom, hogyan érezte magát kint) egy munkanapja közben olyan természetességgel váltogat városokat, mintha azt mondaná, átugrik a Blaháról az Astoriára. Az az érzésem, országon belül metróval közlekednek, és a városok a megállók, Kecskemét - Debrecen viszonylatban.
Majd kiderül. Viszem a kispárnámat.
2008. március 18., kedd
Amszterdamba megyek...
A Húsvétozz Hollandiában akció keretében.
Tippeket szívesen várok, hova menjek, mit nézzek.
Meg útikönyvet is, akinek van kölcsönbe ilyesmi.
Puszi!
:-))
Tippeket szívesen várok, hova menjek, mit nézzek.
Meg útikönyvet is, akinek van kölcsönbe ilyesmi.
Puszi!
:-))
2008. március 17., hétfő
A sejtjeim mélyén nem víz áramlik, hanem valami állandó, mindent túlélő szomorúság. Általában nem tud magáról. Egy ideig látszhat másnak, de mindig kiderül. Ebből vagyok alkotva. Bárhová nyúlok, azt érem.
Bárhova indulok, mindig visszajutok egy szürke tenger partjára, egyedül. Tompán csillogó és végtelen. Olyan mély, mint semmi más. Ott nincs mit veszteni, és megnyerni sem lehet, semmit. Nem érdemes. Lélegezhetek, lassan, mélyen. Ott el lehet képzelni, hogy lehet sírni is.
Nem kell lemondanom semmiről, mert már megtettem, amikor nem volt az enyém. Nem tudtam, mit akarok, de én akartam így.
De nem én akartam először.
Valaki felelős.
Most már én.
Azért is, amit nem én akartam. Nem én akartam először.
Így jó.
Bárhova indulok, mindig visszajutok egy szürke tenger partjára, egyedül. Tompán csillogó és végtelen. Olyan mély, mint semmi más. Ott nincs mit veszteni, és megnyerni sem lehet, semmit. Nem érdemes. Lélegezhetek, lassan, mélyen. Ott el lehet képzelni, hogy lehet sírni is.
Nem kell lemondanom semmiről, mert már megtettem, amikor nem volt az enyém. Nem tudtam, mit akarok, de én akartam így.
De nem én akartam először.
Valaki felelős.
Most már én.
Azért is, amit nem én akartam. Nem én akartam először.
Így jó.
2008. március 16., vasárnap
öklöd, mikor lecsapni kellett....................... mindig megállt a félúton
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint –
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el –
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton –
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
Egy időben nagyon tetszett, most nem tudom, miért jutott eszembe, illetve ahogy átfutottam, az ámen-es sora miatt, azt hiszem.
A nagy Karinthy. Struggle for life.
Egyszer, mikor feljutott a létra tetejére a hegedűjével.
JUTALOM, AKI MEGMONDJA, MIRE GONDOLOK! A szerk.
***
Ha az ember fogyókúrázik, ér átjönni frissen átsütött libatöpörtyűvel, lesózott lilahagymával és házipálesszel?
Naugye.
Méghogy én tehetek róla.
(Ez jól hangzik, de csak félig igaz.)
A Tétel és Törvény szerint –
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el –
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton –
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
Egy időben nagyon tetszett, most nem tudom, miért jutott eszembe, illetve ahogy átfutottam, az ámen-es sora miatt, azt hiszem.
A nagy Karinthy. Struggle for life.
Egyszer, mikor feljutott a létra tetejére a hegedűjével.
JUTALOM, AKI MEGMONDJA, MIRE GONDOLOK! A szerk.
***
Ha az ember fogyókúrázik, ér átjönni frissen átsütött libatöpörtyűvel, lesózott lilahagymával és házipálesszel?
Naugye.
Méghogy én tehetek róla.
(Ez jól hangzik, de csak félig igaz.)
2008. március 15., szombat
kompromisszumok és kölcsönös engedmények, nem pedig totális megoldások
Pont egy éve írta tótavévé ezt, amit azóta is az egyik legjobb cikknek tartok a témában.
Nem az a baj, hogy vannak forradalmi ünnepek, hanem hogy nem nagyon van más. Valamit nagyon szétbaszni, juhé! – ezt a pillanatképet örökítjük meg a történelmünkből. Hogy mennyire jártunk jól utána, és hogyan folytatódott a sztori, az mán mindegy, az a kalandregény függeléke.
Pedig szimbólumértéke volna a kiegyezésnek: tudomásulvétele annak, hogy vannak mások, másik országok, netalán erősebbek is, és hogy együtt kell működni velük. És hogy szét lehet baszni valamit nagyon, de a vége az lesz, hogy nekünk kell összerakni, meg még ki is kapunk.
Ha lenne emléknapja a kiegyezésnek, az lehetne olyan, mint a karácsony. Akkor mindenki megkísérelhetné megbeszélni a dolgokat. Realitásokat felmérni, másik érveit meghallgatni, ilyesmi. Egy nap, amikor megemlékezünk arról, hogy lehetségesek kompromisszumok, kölcsönös engedmények, nem totális megoldások, és akár el is lehet viselni, ha mások mást mondanak. Különben örökre azt fogja tanítani magának ez az ország, hogy valamit szét kell baszni, oszt’ arra leszünk büszkék: ennyi magyarnak lenni, és nem több. Pedig több.
Legyen béke, szabadság és egyet nem értés. Mindhárom egyszerre. Legyen ünnepe a kiegyezésnek.
***
Nem az a baj, hogy vannak forradalmi ünnepek, hanem hogy nem nagyon van más. Valamit nagyon szétbaszni, juhé! – ezt a pillanatképet örökítjük meg a történelmünkből. Hogy mennyire jártunk jól utána, és hogyan folytatódott a sztori, az mán mindegy, az a kalandregény függeléke.
Pedig szimbólumértéke volna a kiegyezésnek: tudomásulvétele annak, hogy vannak mások, másik országok, netalán erősebbek is, és hogy együtt kell működni velük. És hogy szét lehet baszni valamit nagyon, de a vége az lesz, hogy nekünk kell összerakni, meg még ki is kapunk.
Ha lenne emléknapja a kiegyezésnek, az lehetne olyan, mint a karácsony. Akkor mindenki megkísérelhetné megbeszélni a dolgokat. Realitásokat felmérni, másik érveit meghallgatni, ilyesmi. Egy nap, amikor megemlékezünk arról, hogy lehetségesek kompromisszumok, kölcsönös engedmények, nem totális megoldások, és akár el is lehet viselni, ha mások mást mondanak. Különben örökre azt fogja tanítani magának ez az ország, hogy valamit szét kell baszni, oszt’ arra leszünk büszkék: ennyi magyarnak lenni, és nem több. Pedig több.
Legyen béke, szabadság és egyet nem értés. Mindhárom egyszerre. Legyen ünnepe a kiegyezésnek.
***
2008. március 11., kedd
Kabbala és hááázipálesz... ó óó óóó
Reggeli szomszédolás közben Jószomszéd megkínált egy kupica házipálinkával, melynek erősségét "lófingató"-ként jellemezte nemes egyszerűséggel.
Nem tudom, a lóra hogy hat, engem teljesen kiütött.
Utána jutott eszembe, hogy tízkor "Bibliai kánon és kabbala" előadásom van.
Ciki hangosan énekelni?
Hátha nem veszik észre.
Nem tudom, a lóra hogy hat, engem teljesen kiütött.
Utána jutott eszembe, hogy tízkor "Bibliai kánon és kabbala" előadásom van.
Ciki hangosan énekelni?
Hátha nem veszik észre.
2008. március 10., hétfő
"Az a mi szerencsénk, hogy nem a szocializmusról népszavaztunk. Úgy megnyernénk, hogy megint negyven évig örülhetnénk neki."
Egy jó komment elefánt bejegyzésére - roark (kicsit tekerd lejjebb) :
Szerintem nem kell irracionalitáshoz folyamodni, hogy megmagyarázzuk az eredményt, elég, ha medián szavazóban gondolkodunk. Ma Magyarországon azok, akik adót fizetnek (és így finanszírozzák az egészségügyet és az oktatást) kisebbségben vannak. A népszavazás arról szólt, lesz-e transzfer az adófizetőktől az adót nem fizetők felé, és lett, mert az utóbbiak egyszerűen többen vannak.
Orbán színházas hasonlatát felhasználva, Magyarországon a többség se befelé, se kifelé menet nem fizet a színházban, legfeljebb a mosdóban még le is szereli a csaptelepet és hazaviszi a zsebében. Szerintem nagyon jó, hogy ez egyre világosabb lesz mindenkinek, ez volt a népszavazás értelme. Majd azok, akik eltartják az országot, észreveszik hogy nem érdemes, és elmennek külföldre. Aki meg itt marad, az magára vessen, az üzenet elég világosan jött át vasárnap.
Biztos vagyok benne, hogy a nemmel szavazók vagy tudatosan távolmaradók iskolai végzettsége, jövedelme, átlagosan fizetett adója fölötte van az igenekének. Nem tudom, ez mennyire PC, de sajnos így van. A fenti kommentben pedig - ugyanemiatt - sajnos van némi igazság.
Ja, és, ceterum censeo, ezért nem engedi Alkotmányunk népszavazások kiírását költségvetési (adóforintokat) érintő kérdésekben. Shame on you, Alkotmánybíróság.
***
Lapszemle cont'd. Tótaw is tetszik. Ő van most a címben is.
Érdekeset számol és a fentihez hasonló következtetésre jut.
A nyolcmillió választásra jogosultból kétmillió egységes szavazat kell az eredményességhez.
A nyolcmillió választásra jogosultból három és fél millió az adózó, a járulékfizető. Ebből majdnem egymillió közalkalmazott, akinek nemcsak az adóját, de a fizetését is az állam (=a többi adófizető)fedezi. Úgyhogy a "valódi" befizetők két és félmillióan vannak.
Nincsenek elegen egy népszavazáshoz.
Szerintem nem kell irracionalitáshoz folyamodni, hogy megmagyarázzuk az eredményt, elég, ha medián szavazóban gondolkodunk. Ma Magyarországon azok, akik adót fizetnek (és így finanszírozzák az egészségügyet és az oktatást) kisebbségben vannak. A népszavazás arról szólt, lesz-e transzfer az adófizetőktől az adót nem fizetők felé, és lett, mert az utóbbiak egyszerűen többen vannak.
Orbán színházas hasonlatát felhasználva, Magyarországon a többség se befelé, se kifelé menet nem fizet a színházban, legfeljebb a mosdóban még le is szereli a csaptelepet és hazaviszi a zsebében. Szerintem nagyon jó, hogy ez egyre világosabb lesz mindenkinek, ez volt a népszavazás értelme. Majd azok, akik eltartják az országot, észreveszik hogy nem érdemes, és elmennek külföldre. Aki meg itt marad, az magára vessen, az üzenet elég világosan jött át vasárnap.
Biztos vagyok benne, hogy a nemmel szavazók vagy tudatosan távolmaradók iskolai végzettsége, jövedelme, átlagosan fizetett adója fölötte van az igenekének. Nem tudom, ez mennyire PC, de sajnos így van. A fenti kommentben pedig - ugyanemiatt - sajnos van némi igazság.
Ja, és, ceterum censeo, ezért nem engedi Alkotmányunk népszavazások kiírását költségvetési (adóforintokat) érintő kérdésekben. Shame on you, Alkotmánybíróság.
***
Lapszemle cont'd. Tótaw is tetszik. Ő van most a címben is.
Érdekeset számol és a fentihez hasonló következtetésre jut.
A nyolcmillió választásra jogosultból kétmillió egységes szavazat kell az eredményességhez.
A nyolcmillió választásra jogosultból három és fél millió az adózó, a járulékfizető. Ebből majdnem egymillió közalkalmazott, akinek nemcsak az adóját, de a fizetését is az állam (=a többi adófizető)fedezi. Úgyhogy a "valódi" befizetők két és félmillióan vannak.
Nincsenek elegen egy népszavazáshoz.
2008. március 9., vasárnap
Elmegyek és nemnemnem. Hogy miért:
Megírom most, a blogokra nem vonatkozik az egyébként értelmetlen és fölösleges, a magyar politika látszat-szabályainak jórészéhez (pártfinanszírozás) hasonlóan képmutató úgynevezett kampánycsend. Illetve az talán azért szükséges mégiscsak, mert egyébként az aláírásgyűjtéshez is használt aluljáróbeli kempingasztalos dudálás-üvöltözés a szavazóhelyiségek felé vezető utakon is elterjedne, pedig az alapban is megőrjített. De itt a blogban nekem szabad, ide az jön, aki akar, nem az, akinek amúgy is muszáj. Nem vagyok se közszereplő, se közorgánum, beszélgetek magammal.
Szívem egyik részéből mondanám, mint áldott emlékű Pista bácsi, volt cserkészcsapatom örökös tiszteletbeli parancsnoka: Ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok. Mindenki tegye, amit meggyőződése diktál, jobb, ha gondolkozik, de hogy mire jut, az az ő dolga.
Másrészt viszont nagyon örülnék minden egyes többlet elmenőnek és nemnemnem szavazatnak. Illetve a kórházi napidíjban nem képeztem ki magam, de ott is valószínű.
Nagyon jól leírták mások, hogy miért kell így tenni, itt (a hírszerző következtetéseivel nem értek egyet, hogy a bojkott a legjobb, de az okokat gyönyörűen bemutatja) és itt (MaNcs, ha megtalálom a neten).
Nem tudom, mire megyek el egyébként, ez nem népszavazás, azt költségvetési kérdésekről nem lehet tartani. Ez valami más. De most az a helyzet, hogy levezethető, hogy a leghelyesebb elmenni erre a valamimásra és hitetlenkedve, de népszavazni szakmapolitikai kérdések technikai részleteiről. Dolgoztam Minisztériumban, láttam, mi a jogalkotás, elképesztő analógiák jutnak eszembe. Szavazhatnánk jövő héten a kén-dioxid kibocsátási határértékekről, külön 50 MW alatti és feletti erőművek esetében, a kérdésfeltevés egyébként legálisabb, a levegőt közvetlenül szívják az érintettek és nem költségvetési tétel. Megkérdezhetnének, ahogy most megkérdeznek, értünk hozzá, ahogy ehhez is, én és mi mindannyian. Sok dolgunk lesz, készüljünk fel, sok fontos kérdés van még az országban.
Egy, csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami számomra ennek a rémisztő valaminek a legfontosabb mozzanata. Az okokat kerestem, hogy fordulhatott ez elő, ki volt a főhülye vagy a főaljas abban, hogy ez az őrület kialakulhatott.
A demokratikusnak szánt intézményrendszer, amiben élünk, legfontosabb záloga a checks and balances-nek nevezett szabályozórendszer, ami meggátolja az egyes szereplők önérdek-követésének olyan mértékét, ami már a rendszert ásná alá. A pártok józan belátására és önkorlátozására ebben nem lehet számítani, addig mennek el, amíg tudnak, megmutatta már az SzDSz a taxisblokád alatt 1990. őszén, hiányzik az elemi szolidaritás és közösség-érzés a másik, épp kormányon levővel. Az egyes pártok lehetnek hülyék, nem feladatuk nem annak lenni, nem elvárható, hogy ne kezdeményezzenek népszavazást olyan kérdésekben, amit az Alkotmány nem enged meg. Nem mintha nem tudnák, csak nem érdekli őket. És ezt nekik szabad.
Mert van tizenegy ember, akinek ez a feladata, akiket ezzel bíztak meg és bíztunk meg bennük eddig, hogy ők ezt nem hagyják. Erre tettek esküt, és ezt leírva mélységesen elszomorodok, mert ha egy százalékig is komolyan gondolták akkor azokat a szavakat és nem hiszem el hogy nem, én összehányt aktakupacok mellett tettem köztisztviselői esküt az ötödik emeleten és attól is összeszorult a szívem, szóval ha akár egy icipicit is komolyan vették valaha részben, akkor nem értem, most mit érezhetnek, gondolhatnak. Ha végiggondolom, hazaárulók azok az alkotmánybírói tisztségre ezzel méltatlanná vált magánszemélyek, akik átengedték ezeket a kérdéseket, azok lennének, hátborzongató. J'accuse, vádolom őket, mondhatnám, de mit ér. Végignéztem a fényképüket, elolvastam a követelményeket, kiemelkedő elméleti tudás, legalább húszéves szakmai gyakorlat, törvényi összeférhetetlenség, és nem értem, nem értem, nem értem.
Szívem egyik részéből mondanám, mint áldott emlékű Pista bácsi, volt cserkészcsapatom örökös tiszteletbeli parancsnoka: Ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok. Mindenki tegye, amit meggyőződése diktál, jobb, ha gondolkozik, de hogy mire jut, az az ő dolga.
Másrészt viszont nagyon örülnék minden egyes többlet elmenőnek és nemnemnem szavazatnak. Illetve a kórházi napidíjban nem képeztem ki magam, de ott is valószínű.
Nagyon jól leírták mások, hogy miért kell így tenni, itt (a hírszerző következtetéseivel nem értek egyet, hogy a bojkott a legjobb, de az okokat gyönyörűen bemutatja) és itt (MaNcs, ha megtalálom a neten).
Nem tudom, mire megyek el egyébként, ez nem népszavazás, azt költségvetési kérdésekről nem lehet tartani. Ez valami más. De most az a helyzet, hogy levezethető, hogy a leghelyesebb elmenni erre a valamimásra és hitetlenkedve, de népszavazni szakmapolitikai kérdések technikai részleteiről. Dolgoztam Minisztériumban, láttam, mi a jogalkotás, elképesztő analógiák jutnak eszembe. Szavazhatnánk jövő héten a kén-dioxid kibocsátási határértékekről, külön 50 MW alatti és feletti erőművek esetében, a kérdésfeltevés egyébként legálisabb, a levegőt közvetlenül szívják az érintettek és nem költségvetési tétel. Megkérdezhetnének, ahogy most megkérdeznek, értünk hozzá, ahogy ehhez is, én és mi mindannyian. Sok dolgunk lesz, készüljünk fel, sok fontos kérdés van még az országban.
Egy, csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami számomra ennek a rémisztő valaminek a legfontosabb mozzanata. Az okokat kerestem, hogy fordulhatott ez elő, ki volt a főhülye vagy a főaljas abban, hogy ez az őrület kialakulhatott.
A demokratikusnak szánt intézményrendszer, amiben élünk, legfontosabb záloga a checks and balances-nek nevezett szabályozórendszer, ami meggátolja az egyes szereplők önérdek-követésének olyan mértékét, ami már a rendszert ásná alá. A pártok józan belátására és önkorlátozására ebben nem lehet számítani, addig mennek el, amíg tudnak, megmutatta már az SzDSz a taxisblokád alatt 1990. őszén, hiányzik az elemi szolidaritás és közösség-érzés a másik, épp kormányon levővel. Az egyes pártok lehetnek hülyék, nem feladatuk nem annak lenni, nem elvárható, hogy ne kezdeményezzenek népszavazást olyan kérdésekben, amit az Alkotmány nem enged meg. Nem mintha nem tudnák, csak nem érdekli őket. És ezt nekik szabad.
Mert van tizenegy ember, akinek ez a feladata, akiket ezzel bíztak meg és bíztunk meg bennük eddig, hogy ők ezt nem hagyják. Erre tettek esküt, és ezt leírva mélységesen elszomorodok, mert ha egy százalékig is komolyan gondolták akkor azokat a szavakat és nem hiszem el hogy nem, én összehányt aktakupacok mellett tettem köztisztviselői esküt az ötödik emeleten és attól is összeszorult a szívem, szóval ha akár egy icipicit is komolyan vették valaha részben, akkor nem értem, most mit érezhetnek, gondolhatnak. Ha végiggondolom, hazaárulók azok az alkotmánybírói tisztségre ezzel méltatlanná vált magánszemélyek, akik átengedték ezeket a kérdéseket, azok lennének, hátborzongató. J'accuse, vádolom őket, mondhatnám, de mit ér. Végignéztem a fényképüket, elolvastam a követelményeket, kiemelkedő elméleti tudás, legalább húszéves szakmai gyakorlat, törvényi összeférhetetlenség, és nem értem, nem értem, nem értem.
"olyan etikátlan és jogsértő módon került asztalunkra
ez a három, rosszul feltett kérdés"
(hírszerző)
2008. március 8., szombat
"In God we trust. Others pay cash."
A fentit Jószomszéd találta egy karibi kifőzde oldalán.
Istenben bízunk.
A többiek készpénzzel fizetnek.
**
Ma találtam. Szilágyi Ákos (nem a költő).
Kedves Embertársaim! Itt az ideje, hogy egymásra odafigyelve, közösséget alkotva szeressük egymást, és legyen egymáshoz néhány jó szavunk. Most erre van szükségünk. Ha nem így gondoljátok, akkor dögöljetek meg.
**
Költök.
Pénzt viszonylag sokat.
Tojást szinte soha.
Verset időnként.
Végül is minden attól függ, az embernek mennyi költenivalója van.
Istenben bízunk.
A többiek készpénzzel fizetnek.
**
Ma találtam. Szilágyi Ákos (nem a költő).
Kedves Embertársaim! Itt az ideje, hogy egymásra odafigyelve, közösséget alkotva szeressük egymást, és legyen egymáshoz néhány jó szavunk. Most erre van szükségünk. Ha nem így gondoljátok, akkor dögöljetek meg.
**
Költök.
Pénzt viszonylag sokat.
Tojást szinte soha.
Verset időnként.
Végül is minden attól függ, az embernek mennyi költenivalója van.
2008. március 4., kedd
A madár
Már régóta van egy madaram. Tulajdonképpen mindig is velem volt. Soha nem tudtam szeretni igazán. Kényszerűségből többször el akartam fogadni, de soha nem tudtam. Sokszor kívántam, bárcsak ne lenne az enyém. Bárcsak ne ő lenne az enyém. A többiek madara mind sokkal szebb. Rosszul bántam vele. Fázott, éhezett, hullott a tolla. Egyre betegebb és boldogtalanabb lett. És teljesen egyedül volt.
Egyszer ezt a beteg, nyomorult madarat odaültettem magam mellé. Kényszerből, utálkozva. Kezdte magát egy kicsivel jobban érezni. Már nem félt annyira. Fényesedtek a tollai. Egyre teltebb lett. Kezdett megnyugodni, néha már tudott örülni. Lassan megtanult játszani, és neki-nekiindulva megtanult sírni is.
Egyszer csak észrevettem, hogy pár tolla kékes árnyalatban játszik. Nem is egy. Különböző színű és árnyalatú kékek jelentek meg a tollában. Ezerféle kék, ragyogók és mélyek. Szikráztak és csillogtak.
A madár még most is visszavonul néha, de már tudom róla, hogy kék. És azt is tudom, hogy ő az enyém. Kék a madaram. Az enyém a kék madár.
Egyszer ezt a beteg, nyomorult madarat odaültettem magam mellé. Kényszerből, utálkozva. Kezdte magát egy kicsivel jobban érezni. Már nem félt annyira. Fényesedtek a tollai. Egyre teltebb lett. Kezdett megnyugodni, néha már tudott örülni. Lassan megtanult játszani, és neki-nekiindulva megtanult sírni is.
Egyszer csak észrevettem, hogy pár tolla kékes árnyalatban játszik. Nem is egy. Különböző színű és árnyalatú kékek jelentek meg a tollában. Ezerféle kék, ragyogók és mélyek. Szikráztak és csillogtak.
A madár még most is visszavonul néha, de már tudom róla, hogy kék. És azt is tudom, hogy ő az enyém. Kék a madaram. Az enyém a kék madár.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
