"Élni azt jelenti, mint örülni, bármi áron."

Nem tudom, ki olvasta, és ki olvasta végig Rejtő Jenőtől a Csontbrigádot.

- Vigyázat, kérem! Engedelmükkel… ölök.

Gimnazistaként kezdtem bele először, de akkor nem tudtam végigolvasni. Az ismert ponyvaremeket vártam, és fejbekólintó művet kaptam a szenvedésről, az emberiről és e kettő határáról. Mint ilyen, kilóg a Rejtő-regények sorából, és mint ilyet, könnyen tarthatnánk az 1942-ban munkaszolgálatba hurcolt író utolsó - látnoki? - művének, mégsem az. A Csontbrigád 1938-ban született, klasszikusait mint a Láthatatlan légió (1939) vagy a Tizennégy karátos autó (1940) ezután írta.

Most szobafogságomban álltam neki újra, és megint meg kellett állnom.

Jaj annak, aki élve ődöng a sírban, gondolattal, múlttal, vággyal, aki azt hiszi, hogy fontos még, ha rossz, vagy ha fáj, azt hiszi, különbség az, amikor ő markolja a csákányt vagy más tenyér, amelyhez zavaró módon egy ember tartozik, és hite, vágya, véleménye volt.

- Hát kérem! A Hiénákat ezennel feloszlatom. Emberek voltunk és újra azok leszünk. Embernek lenni nagy betegség. És sajnos gyógyíthatatlan is.

Embernek lenni fáj! Ami fáj, az rossz! Ami fáj, az nincsen! És bennem az ember fáj!

- Emberek vagytok!
- Akkor meg kell halni…
- Meg kell halni! Meg kell halni, de emberek vagyunk!

A Lauder iskola tavalyi naptárában egy érzékeny kisfiú mosolyog a képen. Kamaszként ökölvívó-edzésekre járt, ahol eltörték az orrnyergét. Színészi ambícióikat dédelgetett, aminek hamar véget vetett, hogy beteghordó statisztaként a nyílt színen elejtette Törzs Jenőt. Nyakába vette Európát, Hamburgban dokkmunkás és illatszerárus, Svédországban heringhalász, Zürichben gobelinkereskedő, Franciaországban sztepptáncos. Marseille-ben jelentkezett az idegenlégióba, ahonnan leszerelték rossz egészségi állapota miatt, vagy megszökött, vagy be se lépett.

Bár gyorsan írt, sokat dolgozott, rengeteg kávét ivott és altatókat szedett. Egyre többször volt idegszanatóriumban. Nagybetegen, a nagykátai kórházból hurcolták Ukrajnába. 38 éves volt, amikor meghalt, megfagyott Jevdokovoban. A magyar nyelvű ponyvairodalom Nagymestere, Rejtő (Reich) Jenő.

- Az Ajtó Nem Nyílik Sehova! Ezt kell hinni!
- Az igazat kell hinni! Emlékezzetek!

A kölcsönzésért (helyiérdekű könyvtár, kizárólagos) credits to Jószomszéd Gábor.

Gyere holnap, aztán nekiszaladunk az életnek!

Ezt mondták nekem a telefonba.
Jókedvem lett.

Credits to Ricsi a.k.a. Attila.

Február 29. péntek este 7. Rögtönzések Színháza a Lakmusz

Február 29-én este 7 órakor ismét lehet történeteket mesélni a Repeta Sarokban (V. Curia utca 2.).

Szökőnap. A megálló, ahol négyévente egyszer van megállás. Újból ránézni valamire, ami már megtörtént, de valójában azóta sem hagy nyugton. Vagy éppen most történik, és ki tudja, miért, fontossá vált. Elmesélheted, vagy megnézheted, ahogy lejátsszuk a másét, amiről kiderülhet, hogy nem is annyira más...

A playback színház improvizációra épülő játék. A nézők által elmesélt hangulatokat, érzéseket, történeteket jelenítjük meg a színpadon minden előzetes megbeszélés nélkül, rögtönzéssel. A játékmester kérdéseivel segíti a mesélőt, a zenész zenei improvizációval kíséri a lejátszást.
.
Játékmester: Kiss György Ádám
Zenész: Kenesei Ráchel
Rögtönzők: Czellár Móni, Kovács Nóra, Pogány Anikó, Róna Péter, Snír Péter, Tóth Ricsi Attila

Egy láb jó, két láb jobb

Tegnapi bejegyzésemre csodálkoztam rá nem sokkal utána, hogy mennyire csőbe húztam magam és észre se vettem. Valójában a fél nap előtti másfél bővelkedett tanulságokban (na jó, a csütörtök este mindkettőbe tartozik), csak azokat még levonni se sikerült teljesen. Elsikkadt az apróság, hogy jelenleg két mankóval és egy lábbal közlekedek, itthon, se ki, se be. Az, hogy mi is történt, miért, és mi végre, hol állok tulajdonképpen (bizonytalanul a lábamon) - feltárása még tart. Közben egy barátnői beszélgetés közelebb vitt a feltáráshoz és egyidejűleg újabb területekkel bővítette a feltárandót.

És látom, hogy mindez hogy jelenik meg a blogban, ahol képet festek magamról magamnak és másoknak.

Manipulatív vagyok pár (alap) dologban, illetve jelenleg manipulatív módon működöm, így helyesebb, kicsi, ám fontos különbség. Nem öröm tudni, nem volt öröm megtudni. Többek között P. volt segítségemre, egy októberi előadás után fejemre olvasta az általa ismert összesítést a passzív agressziótól a gyerekes rivalizálásig. Ez a kettő maradt meg bennem főleg. Álltam és hallgattam, ágaskodni kezdett bennem a düh és váltott át szomorúságba. Tehetetlen megadás, tetszik (nem tetszik) ez van, és akkor járok jobban, ha tudomásul veszem és számolok vele, számítok rá, hogy megtörténhet.

Paradox, ahogy egyre jobban kéne bízni a saját reakcióimban és érzéseimben, egyre jobban kiderül róluk, mennyire projekciókkal terheltek, másról szólnak, félrevisznek és legföljebb valami egészen távoli módon sajátok, annyiban leginkább, hogy még így is ez az enyém, jelenleg ilyen vagyok. De azt hiszem, nagyon fontos, hogy sajátomnak ismerjem el. A legnehezebb ismét hátrébb húzni a bábumat a táblán, és belegondolni, hányszor lehettem tévedésben már eddig is, amikor fogalmam sem volt róla. Ilyenkor elhatározom, hogy egy darabig kussolni fogok, nem jött még el az ideje, hogy bármit is hangoztassak.

Ami érdekes, hogy ahogy rendülnek meg véleményeim gyakorlatilag mindenben és válnak stabilan bizonytalanná (tartósan nyitottá), ezt belül mégsem a káosz kíséri, hanem valami mindennek ellenére növekvő biztonságérzet. Most speciel ezt nem érzem, sőt. De majd. Reményhal.

tanulságos és mulatságos

Ez a két szó írná le legjobban életem legutóbbi bő fél napját.
És ez tulajdonképpen nem is olyan rossz.

(végjáték - megkönnyebbülés: egy kommunikáció oda:)
Na!
Te Ló!
üdv
A másik Ló

(végjáték - megkönnyebbülés: egy kommunikáció vissza:)
Bírlak. Bírlak. Csók.

"A legizgalmasabb az élet. Ha kicsit rontunk rajta, az az irodalom."
(Bacher Iván)

"Hogy vagy?"

.
Nem is tudják,
milyen nehezet kérdeznek.
Csak úgy adjak számot az életemről.

Nem tudom megmondani, hogy milyen,
de kétségkívül létezik.

És ez most elég.
Nagyobb bizonyosság, mint valaha is volt.
Jobban enyém, mint bármikor volt.