Űrhajók támadnak a Fény utcai piacon

Ha nem jön be a környezeti közgazdaságtan meg az emisszió, fodrász leszek.
Ma kezdtem. Férfifejet nyírtam, puncsos boci jégkrémért.

De legalább mások blogján.

Nem teljesen sikerül.

Terveim szerint átmenetileg kussolni fogok. Több okból.

Olimpiai Zeusz, a fair trade és a kapitalizmus védőszentje

Az Olimpiai Zeusz temploma. Örök kedvencem.

Megmaradt épen, sokkal jobban, mint az Akropolisz. Egy hegyoldalban áll, felröppenő galambcsapatok és göcsörtös olajfák között. Fehér márványoszlopok, zöld és barna olajfák, rózsaszín leanderek, kék ég.

Átjön az "antik görögség múlhatatlan ragyogása", a társadalom, ahol Russell szerint az ember utoljára lehetett egyszerre intelligens és boldog, mert a maiban vagy intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye. Abban a múlhatatlanban még Zeusz, a főisten, az istenek és a mindenség királya, a vihar és a villámok ura is alá volt vetve a Moiráknak, a sors akaratának. Amelyen belül mégis önmagával szabadon rendelkezett, alkotott, elbukott, létezett.

Zeusz általános szupervízor volt (general commissioner), de egyes, az ember és a közösség számára kiemelten fontosnak tartott területeket külön is figyelmébe ajánlottak. Ő volt az eskük őre: a leleplezett hazugok egy szobrot állítottak Zeusznak az olümpiai szentély előtt (vajon mennyire lehetett tele?). Az adott szó. Fogadom, megtartom.

Továbbá ő volt a méltányos kereskedelem (fair trade? :-)), az igazságos haszon és a piacok őre. Lehetne ma a globális kapitalizmus és a neoliberális közgazdaságtan göndörödő szakállú védőszentje?

Sürgősen vissza kell mennem Görögországba.

Ez kristályosodott ki bennem ma először, ébredés után, tejeskávé után, morfondír után.
Sürgős és halaszthatatlan élnivalóm van nekem ottan.

Monastiraki az egyik metrómegálló, ahonnan megközelíthető az Akropolisz. Imádok ott feljönni, és meglátni a Roman Agora romjait a mozgólépcső tetejéről. Imádok ott sétálni, inkább hitetlenkedve kóborolni, fehér márványoszlopok, utcazenészek, árusok között.
Tegnap illetve ma fél egy körül indultam volna vissza onnan, öt metrómegállóra lakom csak, de késő volt, a BKV ott is bezár. Jött a rengeteg sárga egyentaxi, gondoltam nem lehet gond, nem lehet drága.
Vagy de. Vagy ha van egyáltalán, nekemnek. A görögök görögök, nincs mit tenni, erre már többször rájöttem. Vagy nagyon kedvesek, vagy nagyon nem azok. Most egymás után kérdezte a kocsiból a sok kövér fekete bajuszos ver?, Ambelokipi, mondom, mire no, ennyi. Az egyikkel továbbhaladt a tárgyalás, disz iz rédiótakszi, szögezte le sötéten, Ambelokipi fiftín juroz. Már kezdtem elgondolkozni, mi lesz velem, mikor megáll egy ugyanolyan sárga, benne fiatal, még bajusztalan. Ambelokipi, bólogat jesz jesz, hau macs, fór fájv juroz. Nem tudtam rendesen egyébként, hova megyünk, a cím soha nincs meg csak az utca, meg a legközelebbi metrómegálló. Görög voltát meg tagadta meg ő sem, du ju hev a bojfrend, de nagyon kedves volt. Az óra a végén 5 euró 1 centet mutatott. Hatot adtam neki, sziksz juroz? kérdezett vissza, for mí? hitetlenkedve, boldogan.
És, ahogy léptem ki az autóból és fordultam vissza becsapni az ajtót, pillantásom a földön egy ott heverő egyeurós érmére esett. Felvettem, én is, hitetlenkedve, talán boldogan.