A sejtjeim mélyén nem víz áramlik, hanem valami állandó, mindent túlélő szomorúság. Általában nem tud magáról. Egy ideig látszhat másnak, de mindig kiderül. Ebből vagyok alkotva. Bárhová nyúlok, azt érem.
Bárhova indulok, mindig visszajutok egy szürke tenger partjára, egyedül. Tompán csillogó és végtelen. Olyan mély, mint semmi más. Ott nincs mit veszteni, és megnyerni sem lehet, semmit. Nem érdemes. Lélegezhetek, lassan, mélyen. Ott el lehet képzelni, hogy lehet sírni is.

Nem kell lemondanom semmiről, mert már megtettem, amikor nem volt az enyém. Nem tudtam, mit akarok, de én akartam így.
De nem én akartam először.
Valaki felelős.
Most már én.
Azért is, amit nem én akartam. Nem én akartam először.

Így jó.