A madár

Már régóta van egy madaram. Tulajdonképpen mindig is velem volt. Soha nem tudtam szeretni igazán. Kényszerűségből többször el akartam fogadni, de soha nem tudtam. Sokszor kívántam, bárcsak ne lenne az enyém. Bárcsak ne ő lenne az enyém. A többiek madara mind sokkal szebb. Rosszul bántam vele. Fázott, éhezett, hullott a tolla. Egyre betegebb és boldogtalanabb lett. És teljesen egyedül volt.

Egyszer ezt a beteg, nyomorult madarat odaültettem magam mellé. Kényszerből, utálkozva. Kezdte magát egy kicsivel jobban érezni. Már nem félt annyira. Fényesedtek a tollai. Egyre teltebb lett. Kezdett megnyugodni, néha már tudott örülni. Lassan megtanult játszani, és neki-nekiindulva megtanult sírni is.

Egyszer csak észrevettem, hogy pár tolla kékes árnyalatban játszik. Nem is egy. Különböző színű és árnyalatú kékek jelentek meg a tollában. Ezerféle kék, ragyogók és mélyek. Szikráztak és csillogtak.

A madár még most is visszavonul néha, de már tudom róla, hogy kék. És azt is tudom, hogy ő az enyém. Kék a madaram. Az enyém a kék madár.