Elmegyek és nemnemnem. Hogy miért:

Megírom most, a blogokra nem vonatkozik az egyébként értelmetlen és fölösleges, a magyar politika látszat-szabályainak jórészéhez (pártfinanszírozás) hasonlóan képmutató úgynevezett kampánycsend. Illetve az talán azért szükséges mégiscsak, mert egyébként az aláírásgyűjtéshez is használt aluljáróbeli kempingasztalos dudálás-üvöltözés a szavazóhelyiségek felé vezető utakon is elterjedne, pedig az alapban is megőrjített. De itt a blogban nekem szabad, ide az jön, aki akar, nem az, akinek amúgy is muszáj. Nem vagyok se közszereplő, se közorgánum, beszélgetek magammal.

Szívem egyik részéből mondanám, mint áldott emlékű Pista bácsi, volt cserkészcsapatom örökös tiszteletbeli parancsnoka: Ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok. Mindenki tegye, amit meggyőződése diktál, jobb, ha gondolkozik, de hogy mire jut, az az ő dolga.

Másrészt viszont nagyon örülnék minden egyes többlet elmenőnek és nemnemnem szavazatnak. Illetve a kórházi napidíjban nem képeztem ki magam, de ott is valószínű.

Nagyon jól leírták mások, hogy miért kell így tenni, itt (a hírszerző következtetéseivel nem értek egyet, hogy a bojkott a legjobb, de az okokat gyönyörűen bemutatja) és itt (MaNcs, ha megtalálom a neten).

Nem tudom, mire megyek el egyébként, ez nem népszavazás, azt költségvetési kérdésekről nem lehet tartani. Ez valami más. De most az a helyzet, hogy levezethető, hogy a leghelyesebb elmenni erre a valamimásra és hitetlenkedve, de népszavazni szakmapolitikai kérdések technikai részleteiről. Dolgoztam Minisztériumban, láttam, mi a jogalkotás, elképesztő analógiák jutnak eszembe. Szavazhatnánk jövő héten a kén-dioxid kibocsátási határértékekről, külön 50 MW alatti és feletti erőművek esetében, a kérdésfeltevés egyébként legálisabb, a levegőt közvetlenül szívják az érintettek és nem költségvetési tétel. Megkérdezhetnének, ahogy most megkérdeznek, értünk hozzá, ahogy ehhez is, én és mi mindannyian. Sok dolgunk lesz, készüljünk fel, sok fontos kérdés van még az országban.

Egy, csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami számomra ennek a rémisztő valaminek a legfontosabb mozzanata. Az okokat kerestem, hogy fordulhatott ez elő, ki volt a főhülye vagy a főaljas abban, hogy ez az őrület kialakulhatott.
A demokratikusnak szánt intézményrendszer, amiben élünk, legfontosabb záloga a checks and balances-nek nevezett szabályozórendszer, ami meggátolja az egyes szereplők önérdek-követésének olyan mértékét, ami már a rendszert ásná alá. A pártok józan belátására és önkorlátozására ebben nem lehet számítani, addig mennek el, amíg tudnak, megmutatta már az SzDSz a taxisblokád alatt 1990. őszén, hiányzik az elemi szolidaritás és közösség-érzés a másik, épp kormányon levővel. Az egyes pártok lehetnek hülyék, nem feladatuk nem annak lenni, nem elvárható, hogy ne kezdeményezzenek népszavazást olyan kérdésekben, amit az Alkotmány nem enged meg. Nem mintha nem tudnák, csak nem érdekli őket. És ezt nekik szabad.

Mert van tizenegy ember, akinek ez a feladata, akiket ezzel bíztak meg és bíztunk meg bennük eddig, hogy ők ezt nem hagyják. Erre tettek esküt, és ezt leírva mélységesen elszomorodok, mert ha egy százalékig is komolyan gondolták akkor azokat a szavakat és nem hiszem el hogy nem, én összehányt aktakupacok mellett tettem köztisztviselői esküt az ötödik emeleten és attól is összeszorult a szívem, szóval ha akár egy icipicit is komolyan vették valaha részben, akkor nem értem, most mit érezhetnek, gondolhatnak. Ha végiggondolom, hazaárulók azok az alkotmánybírói tisztségre ezzel méltatlanná vált magánszemélyek, akik átengedték ezeket a kérdéseket, azok lennének, hátborzongató. J'accuse, vádolom őket, mondhatnám, de mit ér. Végignéztem a fényképüket, elolvastam a követelményeket, kiemelkedő elméleti tudás, legalább húszéves szakmai gyakorlat, törvényi összeférhetetlenség, és nem értem, nem értem, nem értem.

"olyan etikátlan és jogsértő módon került asztalunkra

ez a három, rosszul feltett kérdés"

(hírszerző)