Nagyon szomorú vagyok.
Lehet, hogy egy költeményben ezt szívhez szólóbban meg lehet írni, de ez az igazság.
Az emberiség két részre oszlik: akik az elmúlt egy hónapban Brazíliában voltak, és akik nem. És ezzel a második csoporttal nem találom a hangot. Mindenki idegen.
Brazíliában, az első kétnapos workshopon erősnek éreztem magam, tele élettel meg mindenféle jóval; és azt éreztem, hogy ami én vagyok, annak van helye, van valamit adnom a világnak. Most úgy érzem, semmi, illetve amit adnék, az nem kell; ami én vagyok, az érdektelen, jelentéktelen, nem kell senkinek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
Amikor egy közös ismerősünk 4 hónap India után hazatért, akkor egy évig nem találta a helyét...hát nem bíztatni akarlak :-), csak annyi, h ha valahol jó, akkor nagyon nehéz visszacsöppenni. De az a jó az egészben, hogy az az utazás már benned van, és mégsem ugyanoda csöppensz vissza, hiszen te vmennyit változtál.
Épületes voltam... :-)
Vad, aki nem járt Brazíliában.
Igen, most tényleg épületes voltál, komolyan ;)
de aki járt valahol ott, ami a legfontosabb
(azon olvasóknak akiknek ez direkt és ezért érzelgős hüpphüpp: tudom tudom hogy a playbackben is metaforikus síkon kell az érzelmeket megjeleníteni ha egyáltalán de spiró szerint még ott sem, na de akkor hogy fejezzem ki, szóval ez a kérdés)
Ide LÁNYBULI LÁNYBULI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI LÁNY-BU-LI kell!
(Úgy sajnálom, a lánybúcsúztatót! Ezért lettem beteg... Na majd!)
Megjegyzés küldése