Életem első zsidó templomi szertartása, Dohány utca. A bennfentesek előre megígértették velem, hogy nem fogok kiábrándulni, és másutt különben sem ilyen. Operaház fíling, csak itt kisebb a sor a vécékben. Egy nagyszínház, ahol folyamatosan szünet van, és a közönség ennek megfelelő alapzajt produkál. Aggódtam, hogy feltűnő leszek, ha nyíltan stírölöm a többieket, de emiatt igazán nem érdemes. Az oldalerkélyen kezdtünk, majd föl az emeleti karzatra. A Kol Nidré zenéje már ott megállásra késztetett. Aztán lementünk a dühöngőbe, átvágtuk magunkat az ajtókhoz közeli nyíltan szabotáló rétegeken, szembenéztem a - szentéllyel? -, és
mindezeket elfelejtettem, hallgattam a zenét, és azt éreztem, hogy itt a megváltót várják, várjuk. Azt a jót, ami már most is, ami felé, amiben mégis, és mégis egyre és egyre jobban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése