Rózsát más kertjébe ültetek, mégis lábaimnál nyílnak

Gyereknek általában nyitottak vagyunk és édesek. Könnyen kapunk figyelmet és segítséget. Felnőttnek általában elromlunk, de szerencsére segítségre se szorulunk már. Legalábbis legtöbben.

Van, aki felnőttként is segítségre szorul. A fogyatékos gyerek megindító, a fogyatékos felnőtt zavart okoz. Sokszor idegesítő vagy irritál. És a küzdelmek, a csalódások, a szenvedés nem mindig előnyére formálja a személyiséget.

Ma tizenkét fős "közönség" előtt "léptünk fel". Idézőjelben írom, mert nem éreztem annak. Tizenkét fogyatékkal, vagy inkább segítséggel élő felnőtt ült körül minket félkörben. Három látássérült (egyikük teljesen vak), két hallássérült, négy egyhén értelmi fogyatékos. Egy tréningprogram keretében találkoznak szombatonként - fél ötkor kel, aki Debrecenből utazik - , az idő első felében személyiségfejlesztő-kommunikációs gyakorlataik vannak, a második felében praktikus tudnivalók, esélyegyenlőség, jogvédelem. Mert ahogy egy történetben felbukkant: mert a világ is sérült... Figyelemre mindkét oldalnak szüksége van. Megnyílni és kapcsolódni mindenkinek nehéz. Nekünk is, színészeknek. Ahhoz, hogy ők közösségre ismerhessenek bennünk, nekünk egymáshoz kell tudnunk kapcsolódni a színpadon.

Rájuk figyeltünk, nekik játszottunk. A történeteik a bizalomról szóltak, az önbizalom lassú épüléséről, a meg-megtalált közösségről, közben előjöttek a csalódások, a kihasználás, a visszavonulás. Régen éreztem magam ennyire jól. Régen éreztem azt, hogy igen, ez a playback, ezt akarom, ezért szeretem. A végén egyikük, 90%-os látássérült, egy verset mondott köszönetképpen. Egy egyszerű, olvasva egész biztosan szentimentális vers arról, hogyan kap adva az ember. Rózsát más kertjébe ültetek, mégis lábaimnál nyílnak.